Irena Wygodzka
A nevem Eni Wygodzka, leánykori nevemen Beitner. Hivatalos iratokban az Erna név szerepelt, ám a barátok és a család is Eninek szólított. Irena csak azután lettem, hogy 1947-ben visszatértem Lengyelországba.
Az interjút készítette
Zuzanna Schnepf
Interjú éve
2004
Interjú helyszíne
Varsó, Lengyelország
Családi háttér
A nevem Eni Wygodzka, leánykori nevemen Beitner. Hivatalos iratokban az Erna név szerepelt, ám a barátok és a család is Eninek szólított. Az egyik unokatestvérem Koziula-nak nevezett el (a lengyel „koza”, azaz kecske szóból), mivel nyughatatlan vadóc voltam... Irena csak azután lettem, hogy 1947-ben visszatértem Lengyelországba.
Irena édesapjával, Herman Beitnerrel
Apa családja Dąbrowa Górnicza-i volt, anya Będzinből származott. Apám oldaláról egyetlen nagyapáról van emlékem. A nagyszüleimnek vasedény boltjuk volt. Családi vállalkozás lehetett. Anyám leánykori neve Londner. Az ő szülei fiatalon haltak meg, egyáltalán nem ismertem őket. Anya apjának boltja volt Bedzinben, ő is vasedényes volt. Jó eséllyel üzleti vonalon találkozhatott a két család – a boltok révén. A két családot két házasság is összekötötte. Először Tobiasz nagybátyám, apám bátyja vette el Maniát, anyám húgát. Anyám valószínüleg a lagzin találkozott Tobiasz öccsével. Egymásba is szerethettek, bár erről anyám valahogy sohasem beszélt. Mindkét család szűkösen élt. Legalábbis én így gondolom.
Anya neve Bala volt, bár a hivatalos iratokban mintha Bajla szerepelt volna. Bár előfordult, hogy Balbina néven írt alá. „Balcia”, emlékszem, apám így szólította anyát. Ha jiddisül beszéltek, anyám Hershelnek szólította apát, ha lengyelül, akkor Hermannak.
A Beitner család 1923-ban
Emlékszem, anyám mesélte, hogy hét évet várt apámra, miután besorozták az első világháború alatt. Vagyis 1914 és 1918 között szolgált a seregben, és 1919-ben házasodtak végre össze. Natan bátyám 1921-ben született, én pedig 1922-ben. Az esküvő után a szüleim Magdeburgba költöztek. Súlyos válság volt éppen Lengyelországban, ezért Németországba mentek munkát keresni. Azt gondolom, ez 1920-ban lehetett.
Gyerekkor, fiatalkor, vallás és oktatás
Kétéves voltam, mikor a szüleim visszatértek Lengyelországba. Katowicébe költöztünk. Ott született a két húgom, Zosia és Jadzia (Jadwiga). Katowicében apám gondnok volt egy bérházban.
Anya mindig félt, hogy nem lesz elég pénzünk. Emlékeim szerint nem volt vészes a helyzet… Viszont arra is emlékszem, hogy sokat beszéltek a szüleim az adósságokról. Anyám vitte a háztartást, négy gyerek mellett ez óriási munka volt. Luxusra nem jutott. Egy cselédet tartottunk, mindig lengyelt. A cselédek különféle okokból folyton csak jöttek és mentek.
Otthon lengyelül beszéltünk. Szüleim németül és jiddisül is tudtak. Mi, gyerekek lengyelül és németül beszéltünk. Én egyetlen könyvre emlékszem, ami otthon megvolt nekünk, és az lengyelül volt. Tolsztoj, úgy emlékszem. Szüleim nem sokat olvastak. Nem voltak műveltek, nem volt ilyesmire igényük. Egyszerű emberek voltak. Szüleim barátai mind zsidók voltak. Lengyelekkel nem alakult ki szorosabb kapcsolatuk. A város akkor három nemzetiségű volt: lengyelek, zsidók és németek lakták, és nemigen keveredtek. A zsidók a zsidókkal voltak jóban, és a többi nemzetiség is alighanem a sajátjaival.
Anyám kóser konyhát vitt. Szüleim megtartották a fontos ünnepeket a pészahot, hanukát, purimot. Anyám péntekenként gyertyát gyújtott. Mikor meggyújtotta a gyertyát, áldást is mondott rá, de máskor nem imádkozott. Zsinagógába sem igen járt, nem volt kimondottan vallásos. Apám járt ugyan zsinagógába, de csak a nagy ünnepekkor, péntekenként nem. Nem ment hetente, mint a vallásos zsidók. Szakállat sem növesztett, ennél haladóbb gondolkodású volt. De sábeszkor nem dolgoztunk. Akkor jöttek hozzánk vendégek. De azt hiszem, nem tartottuk be az összes előírást. Főztünk, lámpát gyújtottunk, de talán utazni nem utaztunk. Sonkát nem volt szabad ennünk, de a barátaimmal gyakran vettünk sonkás szendvicset, hogy aztán titokban a kapualjban együk meg. Én sosem voltam vallásos. Emlékszem, zsinagógába csak nagy ünnepekkor mentem, és olyankor a zsinagóga kertjében játszottunk a többi gyerekkel. Arra is emlékszem, hogy a bátyám vallási kérdésekről vitázott apánkkal, igyekezett neki bebizonyítani, hogy Isten nem létezik, és az egészet csak emberek találták ki. Mi lányok nemigen törődtünk a vallással.
Hat éves voltam, amikor beírattak a Berek Joselewicz Általános Iskolába. Nagyon közel laktunk az iskolához… Hát, nem voltam túl jó tanuló. Egyszer még osztályt is kellett ismételnem, a hatodikat. Igen, megbuktam matematikából és fizikából is. Emlékszem, mennyire megviselt a dolog. A szüleim nem büntettek meg érte csak nagyon sajnálták, ahogyan én is. Úgyhogy hatodikban évet ismételtem, és nyolc év alatt végeztem csak el a hét évfolyamos általános iskolát. A középiskolát pedig 14 évesen kezdtem el (1936-ban). A katowicei Lengyel Nőegylet szakiskolájába írattak be, ahova csak lányok jártak. Varrni tanultunk, fűzőkészítést. Engem nem igen vonzott ez a szakma, de a szüleim ezt választották. Mivel nem tanultam túl jól, szakiskolába adtak, hogy tanuljak ki egy szakmát.
Apám a Cionisták Általános Szervezetének
A bátyám, Natan okosabb volt nálam, és tehetségesebb is. Folyton vitatkoztam vele. Nagyon közel álltunk egymáshoz, nagyon szerettük egymást. Natan a szüleimmel és velem ellentétben nem akart Palesztinába menni. Semmi köze nem volt a cionizmushoz, ő inkább a kommunizmus felé húzott.
Irena Wygodzka és akibai barátai Zakopanéban
Kilenc éves voltam 1931-ben, amikor csatlakoztam a cionistákhoz, és tagja maradtam a szervezetnek, amíg az működött. A barátaim bátorítottak, hogy lépjek be. A szüleimnek sem volt kifogásuk ellene. Beléptem az Akibába
A táborokban közéleti, politikai és szexuális témákról és beszélgettünk. Ezek a beszélgetések tudatosították bennem többek között a szexualitást. Nagyon fiatal voltam még, 12-13 éves. Mit tudtunk mi akkoriban erről a témáról? Semmit. A szüleink nem beszéltek ilyesmiről velünk. Én még nem randevúztam. És nem estem könnyen szerelembe sem, vagy ha mégis, az plátói volt. Ott volt az a Moniek Fajner. Ő is będzini volt és azt hiszem 1937-ben, kiment Palesztinába. Szerelmes volt belém, leveleket írogatott nekem, de én nem válaszoltam neki.
A második világháború és a holokauszt
Talán egy nappal a háború kitörése előtt menekültünk el Katowicéből, mert féltünk a németektől. Mindenki menekült, nem csak a zsidók. De arra senki sem számított, hogy ilyen hamar beérnek minket. Valahol Olkusz felé jártunk, Wolbromban. Onnan visszatértünk Sosnowiecbe, anyám húgához Maniahoz és apám bátyjához Tobiaszhoz, vagyis a legközelibb rokonainkhoz.
Akkor kezdődtek a megszállás borzalmai. Lázadó lány voltam, elhatároztam hát, hogy megszökök. A szüleimnek nem szóltam egy szót sem. A bátyámmal úgy döntöttünk, átmegyünk Lwówba
Natan Beitner, Irena testvére, az 1930-as években
A második világháború első hónapjait Lwówban töltöttem. Elsőre drámainak mondanám a helyzetet. Rengeteg lengyel menekült volt ott az ország különböző részeiből. Apa végül szobát bérelt Sewerynéktől. Ők is lengyelek voltak, egy anyuka a fiával meg a lányával. Nagyon kedves és rendes emberek. Natan be akart iratkozni középiskolába, de nem akarták felvenni, mert „bezsenyec” volt, azaz menekült. Lwówban láthatta, milyen is az igazi kommunizmus, és megértette, hogy minden, amit mondtak róla, hazugság volt. Visszahúzódó lett, nem nagyon barátkozott senkivel. Később, amikor én már elmentem (Lwówból Vilniusba) gyakorlatilag egyedül maradt. Apával nem volt kimondottan jó a kapcsolata. 1940-ben Natan öngyilkos lett.
1939. decemberében elmentem egy vilniusi “kibucba”
1941 tavaszán levelet kaptam anyámtól, amit Sosnowiecből küldött Vilniusba. A levél postán jött. Anya nem fogalmazott egyértelműen, de valami olyasmit írt, sajnálja, hogy nem láthatja többé Natant. Vajon honnan tudhatta, mi történt? Szerintem apa írhatott neki, előlem pedig elhallgatta Natan halálát… Mikor megkaptam a levelet, megkértem Dudek Goldberg barátomat, aki épp Lwówba készült, hogy derítse ki, pontosan mi történt. Ezek után ő írta meg nekem, hogy Natan öngyilkos lett. És ekkor én visszamentem apámhoz, Lwówba. 1941 májusa volt. Egy hónapra rá kitört a háború Németország és a Szovjetunió között. Dudek Goldberg szintén Lwówba ment. Ő volt az első szerelmem, Dudek Goldberg, Radomból. Vilniuszban, a kibucban ismerkedtünk meg. Lwówban rövid ideig együtt voltunk. Mikor kitört a háború, besorozták a szovjet hadseregbe. C’est tout – ennyi. Elesett. Köztudott volt, hogy minden felkészítés nélkül küldték ki a közkatonákat a frontra, ágyútölteléknek.
Mikor visszatértem Vilniusból, összeköltöztünk apámmal, a Sewerynék szobájában. Egy hónappal a németek bevonulása után került sor a zsidók ellen pogromra
Miután apámat a pogromban meggyilkolták, teljesen egyedül maradtam. Mikor elkezdődött a gettósítás, elmenekültem Lwówból. Úgy döntöttem, hogy anyámhoz megyek Sosnowiecbe. Lovaskocsikat intettem le, úgy utaztam. Emlékszem, hogy ahányszor elmentünk egy feszület mellett, keresztet vetettem, hogy a kocsisok ne higgyenek zsidónak. Roppant körültekintő voltam… Rémlett, hogy vannak távoli rokonom Olkuszban, úgyhogy odamentem. Ők adtak pénzt busz- és vonatjegyre, így jutottam el Sosnowiecig.
A németeknek pontos listájuk volt mindenkiről, aki a Főkormányzóságból a Reich
Hallottam róla, hogy pár hónappal azután, hogy engem elvittek a táborba, Sosnowiecben felállították a gettót. A gettó pontos helye Środula volt, Sosnowiec és Będzin között félúton. Az én családomat is a gettóba küldték. Elkezdtem ötletelni, hogyan juttathatnám be a oberaltstadti táborba anyámat és a húgaimat. Mindeközben anyám járta Sosnowiec környékét és könyörgött, hogy valaki vigye el a táborig. Végül valaki megunta, és feltette az egyik transzportra. Így értek oda hozzám a táborba még a srodulai gettó végső kiürítése előtt. Az összes többi családtagunkat Auschwitzba vitték, meghalni. Én anyámmal és a húgaimmal a háború végéig az oberaltstadti táborban maradtam. Mindannyian túléltük a háborút.
A háború után: család és kivándorlások
Mikor elhagytuk a tábort, egy ideig Salzburgban voltam (egy “hontalan táborban”
A későbbi férjemmel Németországban találkoztam, még mindig 1945-öt írtunk akkor. A férjem Będzinbe valósi volt és Szyja volt a neve. A háború előtt Stanisław álnéven írt. Baloldali volt, autodidakta, ám nagyon nagy tudású ember. Német és jiddis nyelvből fordított; írni az 1920-as években kezdett. Megjárta sorra Auschwitz, Oranienburg, Sachsenhausen, Dachau, Freiman
Irena és Stanisław Wygodzki a háború után
Mindkét húgom és anyám is Németországból egyből Palesztinába ment. Én is mentem volna utánuk, ám a férjem, lévén lengyel író és kommunista, úgy gondolta, az ő helye Lengyelországban van. Egész felnőtt életében harcolt a szocializmusért, és amikor Lengyelországban eljött az ideje, ő tovább akarta építeni. Mikor összeházasodtunk, a férjem azt a feltételt szabta, hogy visszamegyünk Lengyelországba. Én beleegyeztem, hiszen szerettem. Mások elmentek Palesztinába, Amerikába, mindenféle mentek. Lengyelországba viszont senki sem ment vissza, mert tudták, hogy ott antiszemitizmus van.
Így érkeztünk meg végül Varsóba. A férjem egy ideig a Kulturális Minisztériumban dolgozott, majd pedig otthon. Mást sem akart csinálni, mint írni. Én a fiam születéséig dolgoztam. Adam fiam 1952-ben született; utána jött a lányom, Ewa. Három évvel volt fiatalabb a bátyjánál. Nem vezettem hagyományos zsidó háztartást, a gyerekeim világi neveltetést kaptak. De meséltem nekik zsidó örökségükről. A férjem és én sosem titkoltuk a származásunkat. A férjem sosem akart Izraelbe menni, 1967-ben azonban mégis úgy döntött, hogy kivándorlunk. Akkora az antiszemitizmus már határtalan méreteket öltött
Lengyelországban a férjemnek megvolt a pénzkereseti forrása – könyveket adott ki. Izraelben viszont nem lehetett sokat keresni írással, még akkor sem, ha az írásait kiadták. Valamiből meg kellett élnünk, ezért Tel Avivban kilenc hónapon át kozmetikusnak tanultam. Sokáig, majdnem egy évet kellett várnom az első vendégekre. Keményen dolgoztam, még Lengyelországban megtanultam keményen dolgozni. Később rengeteg vendégem lett. A férjem valamicskét írt. És elkezdett a Jad Vasemnek
Irena és Stanisław Wygodzki a Galileai-tónál
Aztán jöttek gondok a gyerekekkel. Számukra Izrael teljesen más világ volt, más volt a klíma, a mentalitás, minden idegen volt nekik. Megpróbáltak gyökeret ereszteni Izraelben, de nem jött össze. A fiam úgy döntött, hogy (1975-ben vagy 1976-ban) végleg elhagyja Izraelt. Elvett egy svájci lányt (1985-ben). Együtt beutazták a világot. Voltak Indiában, Új Zélandon, Jamaikán, Dél-Amerikában. A lányukat Sunshine-nak (Napsugárnak) hívják, és Új-Zélandon született. A lányom egy ideig Spanyolországban élt, aztán találkozott egy francia férfival és hozzáment feleségül. Azóta már tíz éve Dél-Franciaországban élnek két kislányukkal.
A férjem 1992-ben halt meg. Utána még sokáig Izraelben maradtam, de végül úgy döntöttem, hogy a gyerekeim közelében szeretnék lenni, Európában. Úgy határoztam, hogy nem térek többé vissza Izraelbe. 2000-ben a lányomhoz költöztem (Franciaországba). Ám úgy alakult, hogy ott nem éreztem jól magamat. Ezért aztán elutaztam Varsóba, hogy megnézzem, milyen lehet ott élni, egyáltalán lehetséges-e, hiszen amióta (1968-ban) eljöttem, egyszer sem jutott eszembe, hogy visszatérjek. Így hát ide jöttem, itt vagyok, és nem is olyan rossz nekem. De nem is jó, mert nem érzek különösebb kötődést sem Izraelhez, sem Lengyelországhoz vagy akár Franciaországhoz. Valahol a senkiföldjén maradtam, se nem itt, se nem ott. Izraeli állampolgár vagyok, lengyel útlevelem nincs. A lengyel állampolgárságomat elvették, de megpróbálhatnám visszaigényelni, csak nem tudom, érdemes-e. Ugyanazok a dolgok riasztanak itt is, amik Izraelben. Például a fanatikusok, ők mindenhol egyformák. Úgyhogy komplikált dolog ez, főleg hogy egyedül maradtam. Tudom, hogy nincs már sok időm hátra, ezért is nagy öröm nekem, ha meglátogat a fiam vagy a lányom. És nem kevés ember van, akivel néha tudok beszélgetni. Például irodalmi körökben. A varsói zsidó vallási közösség életében nem veszek részt, sose tettem. Nem is tudom, miért épp most kellene elkezdenem. Sokat olvasok. Leginkább a holokausztról. Valahogy nem tudok túllépni a múlton.
Irena Wygodzka 2004-ben
